Szóval a verseny. Egészséges. Egy határig. Ékes példa erre a szerzői jog és a szabadalmi rendszer felépítése. Egy részről elfogadható az, hogy ha valaki időt, energiát és nyersanyagot nem kímélve kifejleszt valami izét, és ezt a befektetést viszont szeretné látni. A jelenlegi rendszer viszont nem kedvez az ún. kishalaknak, de lassan már a nagyoknak sem.
Mint manapság nem egyszer felhangzik, szabadalmi háborúban állnak a mobiltelefon gyártók. Van aki a kinézetért pereskedik, van aki a felhasznált adat- és beszédátviteli technológiákért, van aki meg simán a dupla és triplaklikket félti a masszírozgantyú-variálisz kivitelű harminc colos képernyőn... Van aki meg csak felvásárol egypár (száz vagy ezer) szabadalmat, s mihelyt a szabadalom tárgya eléggé elterjed a mindennapos felhasználás folyamán, lehet perelni, s így sok-sok pénzt kasszírozni.
Maradjunk a számítástechnikánál. Tudod azt, hogy minek köszönhető az előtted lévő monitor, az internet és népes társasága? Ráadásul mindez megfizethető áron? Hmm? Mindössze csak annak, hogy kedves Jánosunk nem szabadalmaztatta le a jelen felhasznált számítógépek működési elvét. Neki elvei voltak. Közkinccsé tette azt, amiből meggazdagodhatott volna. Némileg.
A szerzői jogok is érdekesen vannak megoldva. Véleményem szerint, elég lenne az, ha a szerzői jog harminc évig és/vagy a jogtulajdonos haláláig védené a szerzeményt. Ebbe a témába nem merülnék bele mélyebben, hiszen jóformán mindenki a saját bőrén tapasztalja (esetleg csak sejtése van róla), hogy milyen visszás és igazságtalan a jelenlegi helyzet, melyet javarészt a jogvesztő irodák okoznak||okoztak.
Amit szintén nagy problémának érzek a jelenben, s még kapcsolódik is a témához, az a felesleges szállítás, gyártás, csomagolás problémaköre. Jelen pillanatban ha a hasamra ütnék, akkor annak, ki megtermeli az élelmiszert, az, ki megtervez és/vagy legyárt egy gépet, az ki létrehoz valami árut... Az kevesebb mint tíz százalékot rak zsebre a megtermelt érték után. Bőven kevesebbet. A többi, az a csomagolás költsége, a szállítás és raktározás költsége, a nagyker, a kisker, illetve a nagyon kisker árrése, plusz az adótartalom mindeközben. Persze van aminél nem lehet megspórolni a csomagolást, úgy is mint törékeny és/vagy könnyen deformálódó/karcolódó vackok, esetleg az érzékenyebb elektronikai kacatok (lsd.: ESD címszó alatt). De. Ha nem shoppingcenterben és ömlesztett áruban gondolkozik az ember, akkor könnyen megeshet az, hogy feleslegesnek érzi a péksütemények csomagolását, a sajt csomagolását, meg úgy alapvetően az élelmiszerek csomagolását is... Mondjuk a tejet... No, azt nem árt csomagolni... Szóval van amit nem árt csomagolni. De ha a kedves vevő nem fogdossa össze szaros kézzel a kenyeret, ha a kedves vevő hugyozás után nem nyal végig minden zsömlét, ha a kedves vevő nem nadrágon belüli seggvakarás után fogdossa végig a kolbászt (melyik az érett, melyiknek van jobb illata), blablabla... Akkor java részt szükségtelen lenne egy rakat csomagolóanyag felhasználása.
A hatékony energiafelhasználás címszó alatt létesült üzemek jelen pillanatban minálunk felé, kurvára nem hatékonyabbak, ha az összesített energia és nyersanyag felhasználását nézzük. A cél ezen központosított üzemeknél a profit maximalizálása és centralizációja. Ennyi és nem több. Például a kenyér esetében, a búza (vagy rozs) betakarításától kezdve: aratás, behordani a szárítóba (zyx kilométer), onnan a malomba (yxz kilométer), őrlés után kiviszik a pékhez (xyz kilométer, s vagy átbasszák a péket a liszttel, vagy nem), az megsüti kenyérnek, a sofőrök kihordják a boltokba (sok kilométer), a vevő becaplat a boltba (x kilométer), hazaviszi, megeszi. A boltban meg vagy kevés lesz a kenyér (a vevő szopóágon), vagy megmarad a kenyér (a boltos szopóágon), de az optimális eset nem igazán szokott fennforogni. Továbbá a munkáltató tulajdonos először a létszámon kíván spórolni, Abba bele sem gondol, hogy plusz egy fő alkalmazásával egy hónap alatt az energia ára miatt már nyereségbe lenne. De ez mindegy is, hiszen az energia (egy adott gép belekerülés költségeivel együtt is) olcsóbb, mint egy további alkalmazott kiképzésének összege, plusz bérköltség. Ez utóbbiak persze nem minden ágazatra igazak, hiszen van olyan izé, amit központosítva hatékonyabban lehet előállítani - de például az élelmiszerek nem ebbe a témakörbe tartoznak, mint ahogy sok más sem.
Szóval a jelenlegi versenyre visszatérve... Már megint... Java részt a sokkal többet, sokkal kevesebb pénzből, minél nagyobb haszonnal megnevezésű stratégia dívik. Ha valaki olcsóbban és jobbat (vagy ugyanolyan minőséget és/vagy ugyanannyiért) kínál, akkor ez utóbbi alá kell ígérni árban (akár az önköltségi ár alá is le lehet menni, hiszen a veszteségek és a büntetések mértékét kárpótolja majd a konkurencia tönkremenetele után felszabaduló piacból származó bevétel), esetleg a a szabadalmakkal, törvényekkel is el kell lehetetleníteni. Netán fű alatt is fel lehet osztani a piacot, vagy egyeztetni az árakat. Mint ahogy nem egy esetben erről tudomást is szerezhetett a köznép - de attól ő még egy fia fillért sem látott viszont abból a pénzből, mit 'jogtalanul' fizettetek meg vele.
Hmm. Jut eszembe... Sok cég, ember, s miegyéb sír azé' me' nincs munkahely, nincs profit, az a geci kínai gyár meg meggazdagszik, s Kínában a gazdasági növekedés, a dzsídípí, meg ezmegaz. Az, hogy Kínára nyitottak piacot, az hogy Kínába helyezték ki termelést, az hogy... Szóval a multinacionális cégek saját maguk (és a bölcsen USA dollárra alapozott gazdaság) miatt szopórollereznek, az megint más tészta. Egyszerűen nem versenyképes a 'civilizált', fejlett nyugat azon emberekkel szemben, akik napi két kiló kenyér áráért szopnak a szalagok mellett, napi tizenöt-tizenhat órában.
Véleményem szerint, a jelenlegi versenyesdi mindössze a nyersanyagok és energiahordozók elherdálását eredményezi, némi környezetszennyezéssel elegyítve, gazdagon megszórva sok hitellel és mégtöbb szegénységgel.
Talán folyt. köv.
Utolsó kommentek