Mint lentebb egy kedves olvasó megjegyezte, eléggé el van hanyagolva a blog. Hát ennek az az oka, hogy még mindig csak félember vagyok. Anyukám halálakor megszűnt minden létezni. Nem volt további értelme a létezésnek, a mindennapos küzdelemnek. Ha akkor nem lettek volna kötelező feladatként itthon az állatok - úgysmint sasmadarak & macskák, akkor jó eséllyel befejeztem volna a földi pályafutásomat én is. Könnyű szívvel, hiszen nem volt vesztenivalóm. Most sincs, de valahogy egy kissé könnyebb elviselni a létezést, ha nem is sokkal.

A volt munkatársnak köszönhetően került új munkahely is. Azt azért el lehet képzelni, hogy ha egy olyan ember beszabadul a gépgyártás területére, aki addig csak képeken látott bizonyos munkafolyamatokat... Ez a munkakör olyan, mint a mindenízű drazsé. Elég sokszor ki lehet fogni a hányás ízűt, de itt legalább nem mindennap olyan az íze. Szóval gyűjtöm a tapasztalatokat, tanulok, meg ilyesmik. Néha unalmamban már olyan dolgokat is megcsinálok, amiket nem mondott senki sem. Ezen a főnök is meglepődött, de rendesen, mert amikor kiakarta osztani az aznapi munkát, rájött, hogy már az készen van. De mindegy is, hat havi ottlét után előléptettek, most már az ún. lakatos munkakört is betöltöm, sok más mellett is.

Úgy nincs sok okom a panaszra. Csak ép még mindig ott tartok, hogy beleszarok mindenbe. Mert nem látom értelmét a mindennapos küzdelemnek. Nincs kiért és nincs miért. Így a blog sem igazán érdekel. Meg amúgy más sem. Termett a kertben, ami termett, volt olyan termény is, amit betakarítottam. Ami meg nem lett elajándékozva, az el lett téve a jövendőnek. Szóval a nyár eleje óta nem sok mindent mozdítottam itthon sem. Pedig lenne mit.

De ez van. A lényeg lényegében lényegtelenné lényegült. S még csak most kezdem azt érezni, hogy van valaminek egy cseppnyi értelme e világon. De sebaj, fő az optimizmus: Lesz még rosszabb!