Csak úgy mindenről...

A tavalyról elmaradt (s az idén keletkezett) rőzse aprítását, a téglák bagjába cígelését, illetve a téglapucolást ismételten megszakította a hóesés... Mint lentebb látható, a földeken dolgozó mezőgazdászokat ez egyáltalán nem zavarja.

Az előző részekben (első, második, harmadik és negyedik)  nagy vonalakban összefoglaltam egy részét az általam sérelmezett dolgoknak.

Előre leszegezem, hogy jelen pillanatban nincs meg a megfelelő 'társadalmi akarat' a következőkhöz, azaz csak kurva sok pénzzel lehetne dűlőre jutni. Vagy még úgy sem, hiszen a jelenlegi 'játékszabályok' az egyén és a közösség biztonsága érdekében sok olyan dolgot szankcionál, amit alapjaiban véve kilobbizott valamelyik gazdasági szereplő, de tényleges haszna (a gazdasági növekedésnek becézett izén kívül) nincs. Ezen kívül emberből vagyunk.

A célom az, hogy megérjem (neadjisten segédkezzem), egy emberközpontú és természetközeli társadalom kialakulását. Egy olyan társadalomét, ahol létezik a magántulajdon fogalma, ámde nem a 'konkurencia' ellehetetlenítésével szerzünk több profitot, hanem a konkurenciával mintegy együtt működve, mindössze a minőségre helyezve a hangsúlyt. Nem, nem kartellről van szó, nem arról, hogy megbeszéljük azt, hogy mennyiért adjuk az adott árut vagy szolgáltatást. Csak arról a helyzetről, ahol a megszerzett tapasztalatokat megosztjuk a másikakkal, s ezáltal gyorsabban, kevesebb energiabefektetéssel,  jobb minőségű terméket leszünk képesek előállítani. Legyen szó kenyérről, falról, tetőről, varrógépről, hathengeres hintalómeghajtóról, kályháról vagy bármi másról. Mondjuk ez egy teljesen természetes folyamat volt a szabadalmaztatásosdi előtt, kivéve ha kibaszott nagy titok volt a dolog, me' akkor néha-néha egypár segéd titokzatos módon öngyilkos lett (hátrakötött kézzel, megkötözött lábakkal felakasztotta magát, ráadásul egy balta is kilógott a hátából). Legutóbbinak köszönhető az, hogy a mai napig nem sikerült teljes mértékben rekonstruálni a wootz-pengék készítésének mikéntjét - hiszen szájhagyomány útján terjedt az ige, s az utolsó kovács elpatkolásával eltűnt a tudomány is. A verseny ezáltal nem a mennyiség irányába fog eltolódni, hanem a minőségére. S bár ami jobb minőségű, azt némileg drágábbra tartják, de előbb-utóbb saját magát terelné mederbe az elvégzett munka mennyisége és minősége, illetve a munkáért elkérhető díjazás mértéke. Ékes példa erre a száz éve készített Singer varrógép, mely nem volt programozható, nem tudott gombot felvarrni, mindössze csak varrni tudott. Megfelelően karbantartva (petróleum, oszt' jó) még most is használható. Viszont megkérték rendesen az árát, egy havi fizetésből nem kellene megvenni...

Az emberközpontú és természetközeli társadalom sem olyan félreérthető dolog. De nem is annyira egyszerű a téma, mint azt gondolná az ember. Hiszen jelenleg az a felfogás dívik, mi a bibliára vezethető vissza, de ebbe nem mennék bele mélyebben. Szóval most az a hangzatos meglátás, hogy az ember mindennek az ura. Mindent ural. Az állatokat, a növényeket, a földet, s mindent az égadta egy világon. Az ember a természet felett áll, az embernek uralnia kell a természetet. Sajnos a tágabb értelembe vett környezet, azaz a földgolyó ezt nem így gondolja. Elég belegondolni az elmúlt évekbe bekövetkezett eseményekre, úgy is mint extrém hideg, áradások, hurrikánok... Egyenként ezek nem lennének annyira problémásak, ámde az utóbbi évtizedekben kissé felszaporult ezen jelenségek száma - a sokéves átlaghoz viszonyítva. Tehát az ember nem ura az időjárásnak.

Az háziállatok elősegítik mindennapjaink túlélését, hiszen a tejük, a tojásuk, a húsuk, a tolluk, a gyapjuk... Ezek mind-mind hasznosak voltak. Időt és munkát kellett belefektetni a reggelire szánt tejhez, a bundás kenyérhez, a... A gyapjú helyett itt a műszál, a marhabőr helyett a műbőr, a ló és az ökör helyett az autó és a traktor... De nem is erről akartam írni. Csak arról, hogy jelen pillanatban már valóban az ember minden állatnak az ura. Kivéve a bevándorolt hangyafajokat, a valahonnan került pókokat, s még ezernyi hasonszőrű ízeltlábút nem is említve... Talán még fel lehet hánytorgatni az Ausztráliába becuccolt nem teljesen őshonos állatokat is, de még van sok szép példa a világ minden tájáról. Ezek egyre nagyobb gondot jelentenek (mint például nálunk a napkárász, vagy mi a káresz) a természetes, megszokott, eredeti élővilággal kapcsolatban. Az ember a legtöbb esetben nem képes megfékezni az invazív fajok agresszív terjeszkedését, az ember nem képes megfékezni egy olyan élőlény térnyerését, aminek éppen kedvező feltételeket szolgáltat az időjárás, az ember nem képes féken tartani egy kibaszott seregélyrajt... Az ember nem ura az állatoknak.

A más kontinensekről idecuccolt növényeknek, esetleg az eleve itt őshonosaknak sem mindig képes cselt vetni az ember. Elég ha a kiskertben felbukkanó gyomokra, vagy éppen a parlagfűre gondol az emberfia.

Sokszor még önmagán sem képes uralkodni egy adott egyed.

Ha netán tudatosodna némely emberben az, hogy ő nem ura semminek, csak részese és haszonélvezője a dolgoknak, esetleg arra is gondolna, hogy az unokájának is legyen esélye élni, akkor nem itt tartanánk.De amíg szinte mindenki csak elvesz, eltemet, eléget, addig nem sok minden fog megváltozni.

Az unalomig ismert mantrák, mely szerint az ivóvíz az drága kincs, a szemétbe kerülő javak csak a környezetet terhelik (némely estben teljesen élhetetlenné teszik), az energia pazarlása, a természet rongálása, a kamatos kamaton alapuló pénzrendszerbe kódolt crash, mind-mind figyelmen kívül vannak hagyva. Az emberek figyelme egyre inkább a csillogó-villogó dolgok, a hatalmas vagyon és a sok pénz irányába terelődik el, a  mindenből és minél többet elv alapján. A probléma gyökerét nem lehet megértetni velük, hiszen az ő szemük előtt csak a világi szükségletek lebegnek, ráadásul ezek is pénzre átszámolva. Véleményem szerint, addig nem képes az ember belegondolni a dolgokba, míg nem szembesül önnön maga is a problémákkal.

Például nekem volt szerencsém egy szeméttelep közelében élni (cirka 800 méterre volt), s mivel kiskoromban a túlsó felére jártunk fürdeni az ottani homokbányába, így láthattam azt, hogy egy város és kicsiny falunk mennyi szemetet termel meg hetente. Megközelítőleg (sacc/kábé) hét-nyolcszázezer négyzetméternyi terület volt mintegy két és fél méter mélyen kiszedve. Ezt szinte teljesen feltöltötték szeméttel, mintegy tizenöt év alatt. A sorozatos öngyulladások (meg a másoktól keletkezett gyulladások), illetve a szerves anyagok komposztálódása radikálisan csökkentette a szemét mennyiségét. Aki nem látta még azt, hogy mennyi szemét keletkezik mintegy húszezer ember után, annak érdemes lenne ellátogatnia egy szeméttelepre... Csak úgy, nonprofit.

A negyvenes-ötvenes években ha víz kellett, akkor húztak a kútból, vagy lementek a Dunára és onnan vittek be, ivásra, főzésre, mosásra... Na nem arról van szó, hogy manapság nem lehet inni a Duna vizéből, csak arról, hogy utána fosik meg okádik az ember napokig. A kutak vize meg enyhén szarszagú lehet (nyomokban emésztők voltak szanaszerte).

Az emberek javarészt hozzászoktak ahhoz is, hogy elmegy a boltba és megveszi az ennivalót. Igen, az élelmiszer 'előállítása' időigényes, rizikós és fárasztó munka. De valami még egy picsányi földdarabon is megtermelhető. Van aki nem ért velem egyet. De azokat nagyon bírom, kiknek ott van a hatszáz négyzetméteres telek (vagy nagyobb), tele van baszva tujákkal és pázsittal (mert az olyan jól néz ki), aztán meg kesereg azon, hogy nincs miből kaját vennie, már üresek a fagyasztóládák, meg a...

Nem ragozom tovább, mert már lassan minden olyan kellemetlenséggel szembesültem az életem folyamán, amivel a szerencsésebbjei nem. Levontam a következtetést is, mely szerint a széllel szembehugyozni lehet, de nem érdemes. Ezért...

Szóval a célom az egy olyan önfenntartó közösség összekovácsolása, ahol a mindennapi élethez szükséges dolgokat maga a közösség állítja elő, a közösség lakóhelyén fellelhető anyagokból. Nem lenne rossz az, ha a hulladéktermelés megközelítené a nulla százalékot és a környezet felesleges terhelése is hasonló tendenciát mutatna. Az sem lenne túl nagy hátrány, ha az energiatermelés is helyben történne, ráadásul környezetbarát módon (nem, nem szélturbina meg napelem). Továbbá nem lenne túl nagy hátrány az sem, hogy mindenki az elvégzett munkája után részesedne a javakból, s nem kellene adósságokba vernie magát azért, hogy el tudjon tartani HHH egyedeket, akiknek büdös a munka. Nem folytatom. Aki elolvassa a 'bevezető' részeket, s megérti, az tudja. Aki meg nem  érti meg, s hülyeségnek tartja, az meg majd rájön.

Zárszóként csak annyit mondanék, hogy nem teljesen egybefüggően írtam le a dolgokat - ezért elnézést kérek az idetévelyedettektől. Továbbá ez nem politika, de sajnos vannak olyanok, kik politikai dolgokat kreálnak minden szarból. De valahogy kezd elegem lenni abból, hogy ébrenlétem mintegy nyolcvan-kilencven százalékát csak azzal töltöm, hogy mások gyarapodását elősegítsem, miközben lassan éhen döglök és megfagyok, a ház meg rám dől - hiszen nincsen elég pénzem a rendbetételére, ha a bankokon múlik, akkor nem is lesz. S ez valamiért folyamatosan idegesít. A folyamatos idegeskedés meg nem igazán tesz jót az ember egészségének, mint ahogyan az összevissza változó alvási ciklusok sem. Ideje lenne végre kettes sebességbe tenni a dolgokat.

Jön a portás, s megkérdé:

-Nem tudod, a mosdó szabad?
-Tán feleségül akarod venni?

Érdekesen nézett...

Az az, hogy az ember délután hatkor elrakja magát későbbre, mindazért hogy kora délelőtt hajnali negyed egyre aludjon valamennyit, me akkó keeni kő, a parasztoknak önni kő. Erre a másik kolléga felhív este nyolckor ()párdón, tizenhétötvenhatkor, utána csak a forgolódás lett beütemezve kilencig. Hábazdmeg. Mindez csak azért, mert most am.02:00-07:00 van a munkaidő, de holnap (vasárnap) nem lenne baj az, ha ezt úgy tervezném (szabadságot terveztem), hogy pm.17:30-am.01:30-ig leszek. De majd következő nap kialhatom szarásig magamat, hiszen akár negyed kettőig is hunyhatok... És mi ezzel a baj? A hétfőd ugyanúgy megmarad. Egyszer-kétszer ki kellene próbálnod... Mit mondtál? Nem fontos. Ez utóbbi nem biztos hogy így volt, me' félig aludtam még...

S most ledöglök aludni, de ha valaki feltelefonál a céges dolgokkal kapcsolatban, akkor rohad el az egész mindenség a lázár padlásán.

No, jött egy válasz emil. Azt kapásból kiszúrtam, hogy "sorry". A lényeg lényege lényegében lényegtelenné lényegül, azaz köllene vagy ezernyolcszáz éves szakmai tapasztalat, meg amúgy sem. Ide sem kell menni melózni. :)

[bár default úgy kékültem, hogy tutihogydenem  így legfeljebb csak kellemes csalódás érhet]

Ez azért már skandalum, ezen a héten még csak harmadszor áztam szarrá. Vettem műszarolajat, kelletik a bovdenekhez. De mire hazaértem, úgy néztem ki, mint az ázott veréb, így a kicsiny falunkban tartandó bevásárló körutat elhalasztottam holnapra. Remélem hajnali egy tájékán (holnap) ismét esni fog. De nem baj, hiszen az eddigi kánikulában megaszott földnek erre a csapadékra már akkora szüksége van, mint kígyónak a lábszárvédőre. Bár ideje lenne annak, ha egy kissé mérséklődne ez a nagy kánikula is, mert mind megsülünk...

Ad abszurdum, végre valamicske kis fejlődést mutat a kommunikáció. Kis lépés a közútkezelőknek, de nagy lépés az idiótáknak. Még előtte odaérek...

Bepályáztam egy állásajánlatot. Kurva jó úgy önéletrajzot írni, hogy közben félig alszik, ráadásul angolul kell beadni. Ezt meg éppenhogysem vaszmakog. De próba cseresznye. Elméletileg távmunka, blabla.

Szóval ha a főnök kérdez, akkor ildomos kapásból tudni a választ, csapni mint a Gyuri. Betűrejtvény következik (az iskolákból ezeket szöveges feladatokként is ismerhetjük), nagyon egyszerű, jóval egyszerűbb, mint egy emelt szintű érettségi. Ezt azért írom, mert ilyen laza fejtörők megoldását a péknek fejből kellene tudnia, ráadásul másodpercek alatt. Szóval egyszerű a dolog...

A pékek le szeretnének (Lófaszt szeretnének. Elnézést. Kell...) sütni ismeretlen mennyiségű kalácsot. Ezt húsvét előtti héten, már kábé szerdán el szokás kezdeni. Van rá öt kemencéjük. Egy kemencébe egy, azaz egy egész kocsi fér be. Egy kocsi kalács harmincöt percig sül, a kemence felfűtéséhez (mielőtt be lehet rakni a következő kocsit) kell kettő-három perc. Egy kocsira negyvenöt kalács fér el. Egy dagasztásba kilencven kalács tésztája fér bele, azaz kettő kocsi. Ha feltételezzük azt az optimális esetet, amikor a daráló (egy személy) elgyőzi a fonókat (ööö... sok személy), a préselő-feladó team (három-négy személy), s megszakítás nélkül mehet a munka, akkor:

1. Hány mázsa kalács süthető le egy óra alatt?
2. Hány percenként lehet bedagasztani egy csésze kalácsot úgy, hogy ne keljen rá a kemencésekre?
3. Hány személy kell mindehhez?
4. Hány másodpercig néz ostobán az ember, mialatt pörögnek odabent a fogaskerekek, a felmerülő kérdések hallatán?

Bónusz feladatok a plusz pontokért... No, megeshet hogy csak később kerítek ezekre sort.

Néha még én is idegesítem magamat. Mint egy izé. Egy vulkán. Csak gyűlik a szar, csak gyűlik, kirobban, egy darabig fortyog, s utána ismét csend vala. Egy darabig.

Sajnos van pár ember, ki egy-egy sikeres nap után egyetlen egy jól sikerült hülye kérdéssel (kéréssel, bármivel) magára borítja a szaros vödröt. Ő megsértődik, engem meg némileg később elkap a bizonytalanság, hogy mit és miképpen kellett volna másképpen cselekedni? Levonom a konklúziót, aztán meg legközelebb... Mint ahogyan a mondás is tartja, a tapasztalat az az, amikor az ember tanul a hibáiból és legközelebb sokkal rafináltabb módon követi el ugyanazt a hibát.

Hát, valahogy manapság nem igazán vagyok ott a szeren. Egy problémára, feladatra vagy hasonlóra odafigyelnem nem egyszerű, mert valahogy mindig elkalandoznak a gondolataim, a szartenger meg néha-néha belecsap a pofámba. Aztán lenyelem a kortyot, a szar meg végigfut az gerincemen és elönti az agyamat.

Mit kellene még megcsinálni, miből, hogyan? Mikor lesz idő rá, jó idő rá, sikerül-e, jó lesz-e? Mi van ha? A munkahelyen is el-el kalandoznak a gondolataim, látom kedves főnökünk telhetetlenségét, azt, hogy nem igazán törődik semmivel sem, csak legyen pénz, pénz és még több pénz. Sokszor a kollégák meglátásai is idegesítően hatnak. Például a "miért nem képesek  *** " kezdetű gyerekdallal, melyben a csillagok behelyettesíthetőek akár "az adókat csökkenteni", "a családi pótlékot megemelni" s bármely hasonszőrű dologra. S java részt nem értik meg a magyarázatomat, mint ahogy azt sem, hogy miért van még mindig sokcsillió tőketartozás, pedig már milliókat befizettek a házra, autóra, nyaralóra(!), és a többire. Ja, hülye vagyok.

S a pénzből sohasem elég. Ez folyik már a csapból is, annak ellenére, hogy ordenáré nagy baromságokat csinálnak az emberek (köztük én is, néha-néha írok is róla - nem kell a tisztelt olvasónak arról a deci hubiról tudni, amit ma benyeltem), mely az anyagiak rovására megy.

Már lassan saját magamat is idegesítem, csak úgy instant, a saját baromságaimmal, úgy is mint cigi, sör, kávé, internet előfizetés, szerszámok, vetőmag, anyagok a mindenfélékre (sohasemleszmánkész projekt)... Persze ez is a pénzről szól, mi másról. Ha mindezekről lemondanék, akkor akár éves szinten kurva sokat félre tudnék rakni(?). De levontam a konklúziót. A cégnél havi húsz nappal (140 nap/év) és napi két kávéval (2x50=100Ft) számolva 14000 forintnak kellene megmaradnia a zsebembe év végére. De érdekes módon nem maradt. Az a kolléga||kollegina aki lerakta a cigit, az mennyit tud félrerakni egy hónapban a megspórolt összegből? Szóval ennyi erővel elmehetek akár szerzetesnek is. Kábé ugyanennyi fog megspórolódni... Ha én nem baszom el a kreditet, akkor majd anyám. Ha a gyógyszereket nem is számolom... Akkor is mestere ennek. Volt kitől tanulnom. :]

S ilyen gondolatokkal a fejemben, dolgozzak, beszélgetésnek minősülő üvöltözéssel a hátam mögött számoljak (ötegészháromszortizenkettőésfél, az annyi mint... ÉS MEGMONDTAM A SZEMÉBE A ROHADÉKNAK, ANNAK A BÜDÖS KURVÁNAK, HOGY... HAHAHA,HIHIHI, ÉN MEG... HÚÚÚÚ, NÁLUNK IS VOLT ÁM ILYEN...)
 Aztán kezdem elölről, meg megint, meg megint. És akkor kimegyek az udvarra melegedni, rágyújtok ha már ott vagyok...

De az is lehet, hogy mindent túlzottan a lelkemre veszek. Mint például olyan dolgokat, hogy ha szar valami portéka, akkor (bár csak a vállamat tudom vonogatni, mert visszacsinálni nem lehet) nem mondom és gondolom azt, hogy a főnök megbírja, ha az egész termelés késik a komótos kolléga miatt (nem, nem ráfogom) kinek a műszakkezdés az azt jelenti, hogy akkor nyitjuk ki a kaput, aztán (mint az élőholtak éjszakájában a zombik) besietünk, nagy kapkodva átöltözünk, bemegyünk és kitöltjük a jelenléti ívet, aztán majd egy negyedóra-húsz perc múlva már dolgoz(gatu)nk is... Valahogy feszélyez az, hogy az istenbarma nem csak a főnökkel tulajdonossal baszik ki, hanem a kollégákkal és önmagával is.

Nem tudom hogy miért, de kurvára idegesít ez a félelmetes beleszarás. A cégnél, az üzletekbe (tisztelet a kivételnek), az ügyintéző izéknél, mindenhol. Leszarják. Tanyára jó lesz, falura parasztoknak elmegy, a városba meg mindegy. Ennyi pénzért csak ez telik. A főnökség, a beosztottak, a... Minden és mindenki. Mert megértem én azt, hogy ha valaki elbasz valamit - megesik. De azt, hogy nap nap után ugyanúgy és hiába mondja az ember, hogy mit és miképpen kellene másképpen... S az adott droid meg szarik rá... Szar fizetés, szar kenyér. Ja. Ezzel majd jobb lesz mindenkinek. Ühhüm.

No, jól ki sikerült tárgyalnom az összeférhetetlen modoromat, és a maglátásomat önnön magamról Úgy érzem, egyáltalán nem kalandoztam el a tárgytól. Remélem nem kell önéletrajzot írnom manapság... :S