Annak idején, '90 tájékán, amikor péknek kezdtem el tanulni, akkor még nem gondoltam azt, hogy majd' 50 évesen bolondulok meg. Szóval nemrégiben volt némi vizsgafeladat. Az írásbelin állítólag az enyém volt a legjobb eredmény. A gyakorlati vizsgával kapcsolatban erős kételyeim támadtak... Ha rajtam múlt volna, bizon megbuktam volna, mint a szar.
De ennek ellenére kaptam arról czédulát, hogy bizony most már Hegesztő vagyok. Az őszintét megvallva, van hova fejlődnöm, s akad még némi tapasztalatszerzés is a hegesztési eljárások folyamán. Meredek a tanulási folyamat, s mindig akad valami új.
Az AWI az nagyon érdekel. Olyan... Olyan meditatív elfoglaltság. Van pár vasdarab, az ív és a hozaganyag. Mindent el kell találni, a megfelelő időt, a megfelelő távolságot, a megfelelő mennyiséget, a megfelelő irányt. Mindenből és mindenhol pont annyit, amennyi kell. Nem, nem olyan, mint a videókon. Pláne nem kezdőként. A wolfram köszörülése alapvető követelmény, mert ezt sokat kell gyakorolni - az elején elég sűrűn. Nem oly' egyszerű dolog az elektródát 1-1,5 milliméterre tartani az anyagtól, figyelni a kialakuló olvadt medencét (aka.:tócsát) s annak a szélébe belepöttyinteni a hozaganyagot. Áhh. Lehet, hogy lesz róla videjó is, ahogyan szerencsétlenkedem.
Az első 'éles' munkám egy ciklon reparálása volt a terepen. Egy nagy rakás szerencsétlenség lett a vége. Lassan ment, s nem is lett szép. Ellenben nem porolt ki, nem törött el, nem görbült el, szóval a célnak megfelelt. Mint az egyszeri kőmérges mondta a tanulónak: Nem rossz, nem rossz, de a jó az nem ilyen.
Kell még tanulnom és gyakorolnom, s nem is keveset.
Utolsó kommentek