Sohasem értettem azt, hogy az a sok hülye miért áldoz fel annyi pénzt annak örömére, hogy kiugorjon egy repülőgépből.
Felfelé még a gépen próbáltam mókásra venni a figurát, nem is nagyon idegeskedtem. Amikor kiléptem a platóra és folyton jött a srác azzal, hogy mosolyogjak a kamerába, már nem volt annyira jó kedvem, mert a menetszél mindig visszafújta a fejemet.
-Biztosan ki akarsz ugrani?
-Nem, de ha már feljöttünk idáig, akkor biztosan nem gyalog fogok lemenni, csapassuk...
[Már csak azért is le fogok ugrani...]
S akkor így a gondolatok sorban:
Hú, bassza meg! Hogyan kerültem én ide?
Lehet, hogy mégsem kellett volna?
Óóóó.
Itt jött el az a pillanat, hogy lekapcsoltam az emeleten. Amikor kirántják az ember lába alól a talajt, akkor az... Izé... Nem egyszerű dolog. Legegyszerűbben úgy lehet leírni, hogy leírhatatlan. Nekem aztán ütögethette a vállamat a tandemes srác, hogy ki kellene rakni a kezeimet oldalra, totál belefeledkeztem abba a gondolatba, hogy EZ KÉREM KURVA JÓ! De sebaj, volt olyan rendes és lerángatta a kacsóimat a hevederről. :) Onnantól már megjöttek az emeletre a lakók, nem csak az volt a fő gondolatszál, hogy Húúú! Húúú! HÚHÚHÚ! Szerintem ezért nem szokás elsőre egyedül ugrani...
Hát kérem, itt már valóban őszinte a mosolyom., pedig még csak öt-tíz másodpercet zuhantunk :D
Csend és nyugalom, a langyos szél borzolja az idegeket, a levegő tiszta, a panoráma nagyon jó, csak ép mindez lényegtelen, mintegy kétezer méter zuhanás után. Nem, nem azért vagyok ilyen nyugodt, mert pont akkor engedtem be a sárgát, hanem mert ez az érzés ez ilyen,
Nem nehéz, ha a jobb oldalit húzod, akkor jobbra kanyarodik, ha a bal oldalit, akkor balra. Ja, csak én nem szeretek más életével játszani. Amúgy egy teljes fordulat jobb, mint a körhinta. Kár, hogy világ életemben utáltam a körhintát. De ez jobb - és egy kissé félelmetesebb is.
Oszt' ennyi. Az a sok hülye meg képes leugrani. Onnan. Nem normálisak. Jövő héten szezont zárok. :D
Utolsó kommentek