Ma ismét levontam a tanulságot. A kibic neve KUSS. Rákívántam, s úgy gondoltam, csinálok csokipudingot. Hozzávalók: tej, tojás, étcsoki, némi cukor. Részemről, a tej felforrása után kanalaztam volna egy kevés tejet, bele pár kanál cukor, hat tojás, csomómentesen elkeverve (amúgy pont fordítva, a czukor meg a trutyihoz - ha jól emlékszem)... A maradék forró tejben a csoki felolvaszt és elkever, a tojásos lófasz sűrű kevergetés mellett beleönt, felforral, kicsit hűl, kimer, majd később bé' a hűtőbe.
Anyám meg ül, néz és magyaráz. Én azt úgy szoktam, ezt nem úgy kellene, ezt meg amúgy úgy hallottam... Én barom meg hallgattam rá. Anyám szerint a tej... Szerintem meg legközelebb mindent a saját eszem szerint fogok elbaszni. A zöldbablevessel is így jártam, a borsófőzelékkel is így jártam, a fasírozottal is így jártam, a krumplis tésztával is... A mutter (akkor még nem igazán volt képes lábra állni) ült és mondta azt, hogy ezt így, ezt úgy, az sok lesz, az kevés lesz, az nem kell... Érdekes módon, mikor kórházban volt, s az étek elkészítésének a végére ért haza, akkor meg azt is megkérdezte, hogy miféleképpen képen csináltam azt, hogy finomabb , mint az ő főztje... Amikor nem magyarázott bele, akkor is elkérte a reczipét, de má' csak azé se. Mert a borsdarálás elvesz vagy tíz másodpercet az ember életéből, s különben is, mekkora fáradtság az a munka, amit tíz szem feketebors őrlése okoz...
S csak önmagamat tudom ismételni. Eztán nem fog érdekelni, hogy ki és miképpen szokta csinálni (a krumplis tészta az úgy finom, ha jó sok és sűrű szaftja van -> broáf), legyen szó anyámról, vagy bárki másról.
Ammen.
Utolsó kommentek