Ha egy termékfajta kinézete, íze, illetve minősége mintegy tíz embertől függ, akkor ott valami biztosan nem lesz rendben. Ahogy ezt szombaton kitapasztaltam.
Csütörtökön és pénteken még azt mondta a lányok színe-java, hogy nem baj, legalább nem kell hazamenni öt órával. Szombatra ez mindössze csak annyit változott, hogy majd megcsinálja az, aki elvállalta. Azaz majd TE megcsinálod, mi sietünk, dolgunk van, öt órával megyünk haza. Továbbá majd az becsomagolja a kalácsot, aki nem jön vissza éjszakára... Ez utóbbi burkolt célzás volt arra, hogy majd én becsomagolom. Mivel ez volt a harmadik alkalom a rövid idejű pálfordulásra, így... Így nem kellett volna ezt bő negyedórán keresztül kifejteni (nagy háborgás és okfejtés közepette), eleve meg kellett volna mondani azt már előtte való nap, hogy nem akarok itt maradni. Nem haragszom, de nem is felejtek. Nem felejtem el azt, hogy ez már a harmadik ilyesféle meglátás volt. Vezetek én majd műszakot, meg ilyeneket. Mennek haza a faszomba négy és öt órákkal. Lehet majd háborogni. Ammen.
A kalács tésztája alapból túl lágyra sikerült, hiszen már egy hete nem dagasztottam, így halványlila segédfogalmam sem volt arról, hogy mennyi vizet is vesz fel a liszt. Bár ha a kemencés nem csak hazafele siet, hanem a munkával is, úgy még jó is lett volna. A végeredmény... Matt, világos, sületlen és lapos lett. Egészen pontosan a sütés után összeesett a késztermék, ami persze csak a tésztán múlik, s egyáltalán nem függ attól, hogy mennyire sütötte át a kemencés. Ez köztudott.
A Cs.Gabi itt maradt, segített a csomagolásban, s mikoron bélyegeztem a címkéket, volt ám nagy hangerő, kárörvendő kotkodálás és széles vigyorok garmadája. Remélem nem basztam el a dátumot a gyenge káosz közepette, hiszen az összpontosításra igencsak jó hatással van az, amikor egyszerre hatan magyaráznak az embernek, mindenféle fontos dolgot. Biztos azért, hogy jól megjegyezzem azt, amit már negyedszer mondanak el.
Szóval minden csak az én hibám vala. Az is, hogy nem ment le mind a két csésze kalács egy menetben. Noha csak feladni segített az egyik leányzó, oszt' utána mindenki letespedt a padra és vááárta azt, hogy mikor is lesz darálva a kalács... No ez nem számít. Azaz én adjam fel, lapítsam el, osszam el, daráljam le, s közben az sem baj, ha bedagasztom a következő adagot és fel is adom, meg...
A konklúzióm az, hogy rengeteg ember mutat példát a többieknek. Beleszarok, nem érdekel, másra fogjuk, oldd meg, hozzál be a tartalékból, húzzatok bele. Retorzió nincsen, a példa meg például példaképszerűen ragadós. Valahogy már engem sem tud érdekelni semmi sem. Az ember szemébe megy a jópofizás, amúgy meg össze lehet foglalni a dolgokat azzal, hogy "szembemosolygós-hátbaszurkálós." Kezd elegem lenni. De kurvára.
Utolsó kommentek