Mint Móricka elképzelte, eldobom a járókeretet és megyek szélnek&világnak. A lónak a falábát azt. Fal mellett toposzkálva, néha-néha folyamatosan támaszkodva megy ez. Mint Quasimodonak a limbó. Nem elég, hogy egy óvatlan lépésnél a térdem is egy kissé nyilall, de még mindig azt érzem a vizeletemen, hogy a lábfejem és a sarkam tájéka is összekócolódott annak idején, kettő-három lábujjammal egyetemben. Nesze baszdmeg rehab, oldd meg.
De legalább be sikerült mutatkozni a felülvizsgálatos doktornőnél.
-És fáj még?
-Itt és itt. De csak akkor, ha rosszul lépek rá, vagy amikor leguggolok és felállok.
-Egyáltalán szabad leguggolnia?
-Tudja a franc, nem kérdeztem. Az orvos azt mondta, hogy terheljem amit bír, mászkáljak sokat, az sem baj, ha fűkaszával és permetezővel végzem el mindezt... Sőt!
Furán nézett, pedig tényleg ezt mondta...
Mindeközben csevegtem a háziorvosunkkal is, aki egy tolószékből nézett rám. Körülbelül mint a mézes cián, olyan édes volt a hangom:
-Nahát, doktornő! Mijót csinált? Kerékpározott?
-Nem. Locsoltam.
A párbeszéd többi részét nem írom le, mert köt az orvosi titoktartás. :] (Nehogy már most kiírjon dolgozni, mert még nem tudnék...)
Múlt hét csütörtök, Kecskemét:
-Nincs begyulladva a sebe, nem lobos a varrat?
-Az baszna be, már fél éve kiszedték a varratokat...
-Akkor... Ez meg?
Mutogatott az orvos a járókeretre. Szerintem jogos volt a felháborodása.
-Ön mondta, hogy terhelhetem, csak ne lépjek rá.
Megnézte az előző havi röntgenképet.
-Nagyon szép, teljes mértékben terhelheti.
-Ööö, ilyen kisebb súlyokat, mint például fűkasza vagy permetezőgép cipelhetek magammal?
-Nyugodtan, terhelje amennyire csak bírja!
Hááát, ehhez képest csak az erőlködés látszik rajtam, nem az, hogy holnap már mindenféle vasdarab nélkül képes leszek járni... Innentől már úgy vagyok, mint az egyszeri almatolvaj...
Utolsó kommentek