Ez az a recept, amit valóban szinte saccra kell elkészíteni. Később majd minden olvasó rájön, hogy miért is... Eteti magát, melegen, hidegen, másnaposan, tejföllel, tejföl nélkül, sajttal... Mint a Gombóc Artúr a csokoládéval. Kép azért sincs róla, mert fogyóeszköz - azaz ahogy sül, úgy fogy.

Hozzávalók:

• Krumpli (aka.: burgonya, pityóka ,stb), hát úgy valamennyi - mert nincs kettő egyforma gumó. Tehát köbö fél kiló - az első  dagasztás után már mindenki be tudja saccolni az igényeit.
• Finomliszt. Hát ezt meg majd meglátjuk menet közben, de a fél kiló burgonya megeszik körülbelül  75-80 dkg lisztet.
• Só. Ezt is majd meglátjuk menet közben, de átlagban elmondható, hogy (nyers burgonya súlya + liszt súlya)* 0,02 a só súlya - azaz esetünkben megközelítőleg 2,5 dkg.
• Élesztő. A nyers burgonyára számítva négy-öt tömeg százalék, tehát fél kilóra vetítve ~2,5 dekagramm.

Először is, miután megpucoltuk a burgonyát, akkor lemérjük a burgonya súlyát, felírjuk(!), majd apróra metélve felrakjuk rotyogni a tűzhelyre. Figyelem! Sót azt nem szabad rakni a vízbe! Ha a krumpli megfőtt, akkor annyi levet hagyunk rá, amennyi ép hogy ellepi és a vízzel együtt pürésítjük - azt, hogy turmixgéppel vagy kruplinyomóval teszi-e mindezt valaki, az lényegtelen. Aki ügyesen saccol, annak le sem kell leönteni a felesleges levet róla. Várunk, hogy kézmelegre hűljön az elegy - ellenkező esetben az élesztő meghal.

Ha már meghűlt a krumpli, akkor kimérjük az élesztőt. Egy kiló nyers burgonyához négy-öt deka élesztőt érdemes rakni. Ha kevesebb krumpliból készül, akkor ne legyünk restek átszámolni, mert vagy bodag lesz, vagy rettent élesztőízű. Szépen elmorzsoljuk és elkeverjük az élesztőt a trutyiban (egy perc), és várunk vele valamennyit. Mindezt szobahőmérsékleten - még takargatni sem kell.

Amennyiben már jó vastag hab van az élesztővel felütött 'burgonyapürén', akkor rakjunk hozzá a burgonyára számolva 2 százalék sót, és öntsünk bele annyi lisztet, hogy valami lágy tészta állaga legyen. Csak azért írom ezt a bonyolultabbnak tűnő módszert, mert nem lehet tökéletesen kiszámolni azt, hogy a végén mennyi lisztet eszik meg az elegy (ez nagymértékben függ a liszttől is), de ha nincs benne só, akkor mindenünk csirizes lesz - nem tésztás, hanem csirizes és ez utóbbi nem enged...

A felhasznált lisztre is számoljunk megközelítőleg kettő dekagramm sót kilogrammonként! Addig kell ez utóbbi kettő folyamatot kell ismételni, míg nem kapunk egy jó lágy és nem túlzottan ragadós tésztát. De lehet kóstolgatni is dagasztás közben, de véleményem szerint érdemesebb mérni - ennek eldöntését az olvasóra bízom. A tészta állaga azért keményebb legyen mint a nokedli! Arra azért ügyelni kell, hogy mire végzünk a tészta dagasztásával, addigra már rotyogjon az olaj. Feltéve ha már éhezik a siserehad a lángosra...

Amint rendesen összeállt a tészta, már lehet is szaggatni. Vizes vagy olajos kézzel (hogy el is tudjuk engedni majd a csuszát) kiszedünk belőle egy félmaréknyit, mire odaér az ember az olajhoz, addigra lehetőség szerint átlátszóra kell nyújtani a tésztát. Már csak olyan zsemleszínűre kell sütni. Ilyenkor kell sietni, mert éhes már mindenki. :D

Ha neadjisten besokalltunk a tésztából, akkor sem kell kétségbeesni, le kell fóliázni a maradékot és berakni a hűtőbe. Másnap-harmadnap ismét lehet belőle lángost sütni, de ha már unja mindenki a lángost, akkor sem kell kidobni! Harmadnap még el lehet készíteni bagettnek, zsemlének, bárminek is...

A lényeg, ez utóbbiaknál a kelesztésen van, de ezt csak több év után lehet(ne) megtanulni. Hála égnek, ez a tészta olyan, hogy ha elront valamit az ember, akkor még nincs veszve sok minden. Átlagban el lehet mondanom, hogy szobahőmérsékleten, valami konyharuhával letakarva, olyan 30-40 perc a kelesztés. A nagyobb súlyú tésztákat nem szabad annyira megkeleszteni, mint a kisebb súlyúakat - ha még meg is akarjuk vágni őket, akkor meg pláne nem. Ha már benne marad az ember ujjának a lenyomata a tésztában, akkor újratervezés -> átgyúr, újraformáz - de itt sincs végtelen számú próbálkozás, mert túl savanyú lehet a végeredmény (meg túl lapos és túl rossz ízű és állagú). Ha megfelelően meg van kelve, akkor még elég megfelelően rugalmas a tészta és elég nagy is a térfogata, akkor mehet be a sütőbe  - ennyit tudtam egypár mondatban összezsúfolni pár évtized tapasztalat alapján. 

Hát igen, a sütés. Nem mindegy, hogy forrólégkeveréses villanytűzhely, vagy hagyományos gáztűzhely (ráadásul ezek befolyásolják azt, hogy mennyire lehet megkeleszteni az ennivalónak valót), mekkora saccra a súly, stb. De amint úgy érzi az emberfia, hogy lassan jó lesz a tészta, akkorra már forrónak kell lennie a sütőnek. Alulra berakunk valami tepsifélét, öntünk bele némi meleg vizet, aztán amint ez zubogni kezd, akkor lespricceljük vízzel a formázott tésztát, esetleg megvágjuk (amit vágni illik, azt nem szabad nagyon megkeleszteni) és mehet a sütőbe. Általánosságban annyit tudok javasolni, hogy minél forróbb sütőbe rakjuk be az emigyen elkészített ennivalót. Olyan 220-225 fok az ideális - de utána még be kell saccolni a sütési időt is, ami pedig...

Öt deka körüli tészta esetében 11-16 perc.
Negyed kilónyi tészta esetében 15-23 perc.
Fél kiló esetében 30-45 perc.
Kiló tésztánál 45-70 perc környékére adódik.
S ráadásul mindez csak attól függ, hogy milyen tűzhelye van az embernek...

A nagyobb tésztáknál nem árt visszavenni a meleget, mert ellenkező esetben csak töltött dolgokat kapunk végeredményképpen, Kívül fekete, belül meg krémsajt - annak ellenére, hogy nem is raktunk bele sajtot... Valahol kell törekedni arra, hogy szép színe is legyen, meg át is legyen sülve... Erre nincs általános reczipe. Sajnálom.

A legegyszerűbb megállapítani azt, hogy mikor és mennyit, hány fokon kell sütni... Hát ez bizony a tapasztalaton* múlik csak. Én egy kést (aka.: hústű) szoktam belenyomni a félig sült kajába, ha már nem ragad rá a tészta, akkor nagy eséllyel jó lesz a végeredmény.

Viszont a lángost azt nem igazán lehet elrontani - sovány vigasz, nem? :D

*A tapasztalat egy olyan tanár, aki csak a dolgozat megírása után mondja el a leckét....